Nem kell meglepődni! Nem történt semmi szokatlan az idén már 57. alkalommal megrendezett Eurovíziós Dalfesztiválon, vagy így jobban tetszik Dalversenyen. Minden ugyanolyan volt, mint mindig! Bár teljes mértékben köztudott, hogy ez a giccsparádé elsősorban nem a zenéről szól, valahogy mi még mindig tudunk reménykedni egy magyar győzelemben. De nem akarok ennyire túlozni, persze hogy egy zenei verseny a zenéről szól, de most arra gondoltam, hogy nem feltétlenül maga a zene a meghatározó a végeredmény tekintetében. Ez pedig így megy évről-évre. Kicsit olyan érzésem van, mintha ez a rendezvény egy nagy hanta volna csupán, amivel mi európaiak egy kicsit az USA-nak próbáljuk játszani az agyunkat, próbálunk a világ vezető zenei nagyhatalmának fityiszt mutatni. Mindezt erőtlenül és feleslegesen. Minden évben vannak hallgatható és élvezetes produkciók, ahol ha szerencsénk van még az énekhangok is a helyükön vannak. Ám általában nem az ilyen dalok sikereire emlékezünk. Apropó emlékezni, emlékszünk valakire egyáltalán? A nyertesekre általában egy évig, aztán pedig már azt se tudjuk, hogy valaha hallottunk róluk. A többi dobogós helyezettel is hasonló a helyzet, persze azért néha akadnak kivételek, de egybehangzóan kijelenthető, hogy egyik eurovíziós indulóból se lett mostanában világsztár. Nem most volt már az ABBA sikere sem, mielőtt valaki nem értene velem egyet. Akkor még merőben másként mutatott a zenei paletta. És nem! A svéd Eric Saade sem lett világsztár az elmúlt évben. Az egy dolog hogy a versenyt követően népszerűvé vált, és még utána is megismertük néhány dalát. Most mi van vele? Én nem tudom!
A politikától abszolút nem mentes dalverseny idén sem hozott szégyent önmagára. Olyan nemzetek kerültek az élmezőnybe, akiknek semmi keresnivalója nem volt ott. És olyanok kerültek hátra, vagy éppen be sem kerültek a döntőbe, akiket inkább hallgattunk volna. Most komolyan! Az orosz nagyik tényleg ennyire megnyerőek ezzel az élvezhetetlen kornyikálásukkal? Egyszer még vicces és újszerű, de aztán már inkább cikinek éreztem az egészet. Szegény nénik komplett hülyét csináltak magukból, mégis jó volt ez a végső elszámolásban a második helyre. Hát nem tudom, de szerintem bármelyik hazai nyugdíjasklub különb produkcióval tudna előállni, ha szükség volna rá. Kicsit a 2007-es ukrán második helyezettre emlékeztetnek, akik alufóliába csavarva, német-angol hablattyal borzolták a kedélyeket. Szubijekítv a dolog, de én az amúgy kellemes dalt előadó szerb, Zeljko Joksimovic sem ért nálam harmadik helyet. Szép dal meg minden, de ebből is találunk még párszázat a kontinensen. Kicsit paradox lesz a dolog, de a győztes személyével majdhogynem elégedett vagyok. Egyedül annyit sajnálok hogy egy ilyen divatzene tarolt az idei versenyen. A trendi dance és trance ritmusokkal amúgy is tele volt a dalfesztivál, és a svéd Loreen, Euphoria c. dala is pont ilyen. Hozzáteszem a 28 esztendős énekesnő legalább tudott énekelni élőben is, és a mezőny néhány tagjától eltérően megállta a helyét a színpadon. Szóval a győztes személye kicsit talán kompenzálta az egész versenyt körülvevő kiszámíthatóságot és felesleges felhajtást. De Loreen személyének még fél évet sem adok, aztán már a nevére sem fognak emlékezni, ahogyan a másodikként végző orosz mamákra és a szerb szívtipróra sem. Sajnáltam a dán hölgyet, és a román tucatzenét előadó dekoratív énekesnőt, de lehet más éppen róluk vélekedik úgy, mint én a győztesekről. Szóval a megmérettetés hitelességéhez képest egész reális nyertes született idén.
Gondolom sokan görgették már a végére a cikket, hogy mikor lesz szó a Magyarországot képviselő Compact Disco-ról. Most mit mondjak? Egy korábbi cikbben elmondtam a véleményemet a srácokról, akik azt kell mondjam tisztességesen megállták a helyüket. Nem éreztem azt, hogy nyerniük kellett volna, ahogy azt sem hogy a 24. helyet érdemelték volna. Középszerű teljesítményt nyújtottak, megtették a tőlük telhetőt. Lehet őket imádni és lehet utálni is. De jobb ha tudjuk hogy ha Coldplay szinten nyomták is volna, akkor sem az ő nevük mellett szerepelne a "winner" felirat. Jobban szerepeltek, mint a hazai döntőn ez tény, de hát ez az eurovízió, ahol farsangi jelmezbállal és "veresegyházi" asszonykórussal is lehet remekelni. Ilyenkor azt sajnálom, hogy a bulvárhírek miatt sokan magasztalják az egekig a hazai indulókat. Ez volt tavaly Wolf Kati estében is, ahogyan most is. Beharangozzák, hogy fél Európa nekünk szurkol, meg hogy mindenki a Sound Of Our Hearts c. dalért rajong ebben a pillanatban. Magyar népmeséket megszégyenítően lesz egy ilyen hírből, potenciális győzelmi esélyeket is latolgató cikk. Aztán meg nagyot koppanunk, és esünk pofára Európa valamelyik pontján. Ezúttal éppen Azerbajdzsánban, amit a szervezők úgy megpromóztak a dalversennyel, hogy ha nem tudnám mi folyik ott valójában, már ülnék is fel a repülőre hogy kiránduljak egyet. "Sok hűhó semmiért!" - hangzik az ismert, már-már közhelyes idézet. Teljesen igaz ez a dalversenyre, ahol szomszéd országok voksolnak egymásra, nemzetek közötti barátságok szövődnek és mutatkoznak meg és igazi világsztárok születnek. Remélem érzitek az iróniát. Jut eszembe, nem érthetetlen hogy az ún. alapítónak nevezett nagy országok (Olaszország, Németország és a többiek) alapból a döntőben kezdenek? Csak azért mert ők alapították az Euroviziót? Ennyi erővel a görögök is mindenféle előzmények nélkül indulhatnának az olimpiai döntőkben. Na de nem baj! Jövőre majd Svédországban szemezgethetünk ismét a változatos mezőnyből! Lehet reménykedni, hátha nyerünk végre!
